Olyan rég várakozott a polcon, már nem bírtam tovább olvasatlanul elnézni ott.:) Fogalmam sincs, mire számítottam ettől a könyvtől. Reméltem, hogy lesz olyan jó, mint a Virágot Algernonnak és telitalálat volt.

Faltam az oldalakat, annyira lekötött minden egyes sor, ami a hasadt személyiségekről szólt. A vége felé nagyon, nagyon sajnáltam Sallyt, nem csodáltam, hogy darabjaira hullott szét. Olyan borzasztó hatások érték gyermekkorában, amiket tényleg nem lehetett ép ésszel kibírni.

Személyes okokból néha meg-megálltam az olvasással… Daniel Keyes nagyon jól tudta, hogyan forog az ilyen betegségben szenvedő emberek elméje. A BÖ (Belső Önsegítő) is létező dolog, meglepődtem, hogy visszaköszönt a könyvben.
Kicsit emésztenem kell, de azt hiszem, örökre polcon maradós nálam.:)

Szerettem olvasni, sokszor könnyeket csalt a szemembe. Naoki 13 évesen írta ezt a könyvet, de mintha egy felnőtt ember sorai lennének, lélekben annyira fejlett. Kicsit emlékeztet Charlie-ra a Virágot Algernonból, ő ugye okos akart lenni. Naokinál ugyanez van, csak ő egészséges, „normális” szeretne lenni. Tudja magáról, hogy mi baja, de mivel képtelen változtatni a viselkedésén, hiába tudja, hol a hiba, olvas, rengeteget olvas. Tervezem felkeresni a blogját, mert tudni akarom, hol jár, sikerült-e fejlődnie.

A könyv végén van egy kis novella, amit Naoki írt. Autista létére van egy sajátos felfogása Istenről, ami keveredik ugyan a reinkarnációval, de a japánoknál ez nem újdonság. Szép történet volt. Az egész könyv nagyon szép.

Néhol kétségbeejtő a szomorúság miatt, mert látod, hogy mennyire ki szeretne törni a betegségből, de nem tud és fájlalja ő is. Máskor próbál reménykedni, hogy az autisták mintha kicsit más bolygóról jöttek volna, szeretik a természetet, és mennyivel könnyebb lenne, ha az összes többi ember legalább ebben az egy dologban hasonlítana rájuk.

Nagyon hasznos könyv, első kézből megtudhatjuk, mi minden jár egy autista gyermek buksijában. Szegénykémet nagyon sajnáltam, mikor írta, hogy az ő emlékezetük nem olyan, mint a miénk.:( Nincs benne semmi folyamatosság, csak véletlenül előbukkannak a semmiből különböző pontok, amik véletlenül sem kapcsolódnak egymáshoz… Teljesen egy másik világban élnek, de látva Naokit, szerintem kezelhető lenne a betegség, csak sok-sok türelem kell hozzá és az ő fejükkel gondolkodni.

Párszor még újra fogom olvasni, főleg, ha személyes problémák miatt idegeskedni vagy szomorkodni fogok. Ez a könyv mindig fel fog ébreszteni, hogy adjak hálát azért, amilyen vagyok. Mert bármi baj gyötör, lehetne sokkal, sokkal rosszabb.
Együttérzek minden szülővel, aki autista gyermeket nevel és sok szeretetet és kitartást kívánok nekik!

A holokausztról szóló könyveket, írásokat én sosem bírom ki könnyek nélkül. Gimnazista koromban fogtam fel, hogy ezek a szegény emberek miken és miért mentek keresztül és volt egy időszak, mikor csak a beszámolókat olvastam, annyira érdekelt. Akkor csak fájdalommal és mély együttérzéssel olvastam a soraikat, hallgattam a túlélők beszámolóit. Mostanra pedig, mikor ennek a könyvhez a fellapozásához is eljutottam, a düh is elkapott. Egyszerűen dühít, hogy ennyire ostobák voltak az emberek, hogy gondolkodás nélkül küldték a honfitársaikat meghalni. Vallási felekezet ide vagy oda, könyörgöm, emberi lények voltak!

Ahogy olvastam Kielar könyvét, nehéz volt visszazuhanni abba a világba, meglehetősen rég forgattam ilyen témájú kötetet. De a holokauszt világa nekem mindig nagyon szomorú, és szürke a szomorúságtól. Egyszerűen hihetetlen, hogy szegények egyik napról a másikra egy, a sarkaiból teljesen kifordított világban találták magukat, ahol minden emberi méltóságuktól megfosztották őket, kitették őket a betegségeknek és az őrök röhögtek a nyomorúságukon. Egyszerűen ezt nem bírom felérni ésszel, hogy az emberek kollektíven elnézték ezt. Ezt, akármelyik túlélő akármit mond, nem_lehet_megbocsátani!

Nem győztem kapkodni a fejem olvasás közben, az író élete nagyon sokszor a véletlenen múlt. El tud bárki képzelni egy olyan világot, ahol azon múlik az életed, hogy a tisztnek épp milyen kedve van, felrak-e a kivégzésre szánt foglyok közé a kocsira, vagy nem? Nekem ez kegyetlen, és embertelen, és nem találok szavakat, mert mélységesen megrendít. Hiába csak egy könyv, de ez egy Auschwitzot megjárt embernek a beszámolója, és az a borzalom, amit ő hétköznapiként élt meg, egyszerűen fájdalmas.
És mindezek ellenére, hozzá hasonlóan nagyon sokan nem adták fel, élni akartak. És túlélték. Csak akik ottmaradtak, és nem jutottak ki élve, azokat sajnálom nagyon.

Kielar visszaemlékezései próbálnak szenvtelen hangot megütni, mintha nem lenne olyan nagy dolog, ami megtörtént… de az ember igenis elborzad az olvasottak láttán.
Akit érdekelnek az ilyen visszaemlékezések, azoknak ajánlom, de nagyon, nagyon megrendítő.
Amíg élek, nem fog lekerülni a polcomról.

Amíg a könyv első felében Ferdinand nézőpontjából mesélték a sztorit, addig minden rendben volt, tetszett is. Láttam, hogy mennyire reménytelen ez a viszonzatlan szerelemnek hitt valami, női szereplő engem még nem bosszantott ennyire, mint ebben a könyvben.:') A visszaemlékezéses ábrándozásait az általa egekig idealizált, nála húsz évvel idősebb férfival kapcsolatosan egy idő után nem bírtam cérnával, egyszerűen untatott. Ami rokonszenvet éreztem a lány iránt, elillant emiatt, majd csak akkor tért vissza, mikor influenzás lett.
A regény befejezése nem igazán tetszett, annyiban jó csak, hogy bemutatja, hogyan válik valaki pszichopatává, emiatt kicsit szomorkás szájízzel tettem le.
Régen valamiért ez is nagyon népszerű könyv volt, de fogalmam sincs, hogy miért. Lehet csak a bosszantó női szereplő miatt nem látom meg az értékét.^^"

Van ezeknek a régi scifi-regényeknek egy varázsa. Értem, hogy miért szerettem őket annyira régebben, de kicsit mintha eltávolodtam volna tőlük. Jó ötlet volt leemelni a polcról ezt a kötetet, a meglódult emberi fantázia szárnypróbálgatásai ezek abból a korszakból.
A hosszú leírások néhol untattak, néhol szívesebben olvastam volna még tovább is. Tetszett a változékony valóság, bár nem szívesen élnék egy olyan világban. A barátságos és segítőkész idegenek alakja külön plusz pont és George jellemfejlődése is szépen alakult.:)
Jó kis könyv volt, egy rövid időre megint tinédzser lehettem.:)

Ez van, idén ugrok mindenre, ami naplószerű vagy angyalos témájú.:)
Örülök, hogy rábukkantam erre a könyvre. Kellemes kikapcsolódás volt, tetszett, ahogyan az író leírta az őrangyalok mindennapjait és igazán jól sikerült a Pokol leírása is, nagyon egyedi elképzelés volt.:) A démon szövegét néhol gagyinak éreztem, erőltetett volt a gúnyolódás, amit az angyal fejéhez vágott... oké, lehet, hogy ebből áll ki az életük, de lépten-nyomon így beszélni, még elgondolni is rossz.#.#
Kicsit szomorú a vége, de egy nagyon szép kerete van az egésznek, az elmúlás nem igazi elmúlás a könyvben.:) Szeretettel ajánlom.

Jó volt olvasni, érdekes regény volt. Le sem tagadhatja a japán írót, annyira áthatja az a csak rájuk jellemző szellemiség.
Oldalról oldalra egyre izgatottabb voltam a végkifejlet miatt, aztán a vége felé még el is pityeregtem magam.:)
Az ördög is eléggé olyan japántos volt, nem az a megátalkodott izé, mint Európában vagy Amerikában. Olyan semmilyen. Még annyira kegyetlennek sem lehet nevezni a húzásait, amik a könyvben szerepeltek. Inkább amolyan gondolatébresztőnek szánhatta az író, hogy vegyük észre, mennyi érték van az életünkben. Mi az, ami érdemel figyelmet, és mi az, amit takarékra kéne tenni. Nem lenne szabad hagyni, hogy az idő kifolyjon a kezeink közül. Így utólag visszagondolva engem erre is rádöbbentett ez a regény.
Örülök, hogy olvashattam. Szeretettel ajánlom!

Nagyon aranyos könyv, ritka kincs az ilyen, nem gondoltam, hogy valaha véletlenül rábukkanok.:) A doktor úr anekdotái hol megmosolyogtatóak, hol elpityeredik tőlük az ember. Nagyon jó élmény volt olvasni ezeket a visszaemlékezéseket, kár, hogy ilyen könyvekből nem születik túl sok, sőt, egyetlen hasonlóról sem tudok.:)
Mikor megláttam könyvcserélőn, mondom ez keeeeeeeeeeeeeellö. Nagyon, nagyon rég vártam ennyire happolt könyvet, emlékszem, azon cidriztem, hogy csak kapjam meg, el ne kallódjon a postán, mert ezt el akarom olvasni mindenképpen. Éééés megérte, és nagyon szerettem!
Ha hamarabb olvastam volna, talán egy kicsit kevésbé cidriztem volna a nőgyógyásztól.:)
Fogalmam sincs, elérhető-e valahol. Szerintem max antikváriumokban lehet megtalálni, sehol másutt.

Véletlenül akadtam az íróra, de azonnal megvettem öt könyvét, mert tartalom alapján jackpot volt első látásra mind.
Ez a novelláskötet nagyon belopta magát a szívembe, legutoljára én csak Ray Bradbury novelláin pityeregtem.
Mind az öt novella nagyon szép, mindegyik magával ragadott, jó ötlet volt ezzel kezdenem az újévet.:)
Legnagyobb kedvencem A per volt. Akkora nagy igazságokat mondott ki Kailum, hogy nem bírtam könnyek nélkül.
Arra lennék kíváncsi, hogy vajon az írótól mennyien olvasnak? Mert ezeket a gondolatokat a világ nagy politikusainak is hallania kellene, én úgy vélem. Bár nem biztos, hogy kijózanító hatással lenne rájuk. Abban a néhány oldalban akkora nagy igazságok voltak; jogosan kérdőjelezik meg az emberi faj intelligenciáját, hiszen milyenféle intelligens lény pusztítaná el a bolygóját, ha nem tud menekülni sehová? Annyira, annyira letaglózott, hogy ezt valaki így kimondta és könnyen elképzelhető, hogy a valóságban is ilyen számonkérést kapnánk.
Én még mindig a kötet hatása alatt vagyok, nagyon jót tett a lelkemnek.:) Olvastatta magát, annyira jó és igényes volt a megfogalmazás. Ajánlom mindenkinek és köszönet érte!

Egy molyos kihívás miatt végül fellapoztam ezt a könyvet. Sokáig pdfben volt meg a tabon, de mikor még Pesten voltam, az egyik postán megláttam az olcsó polcon, és 790 forintért nem tudtam otthagyni. Molyon agyondícsérték, ezért megelőlegeztem neki a bizalmat.
Korábban mindig csak belelapozgattam, és valahogy mindig ott sikerült kinyitnom, ahol éppen vulgáris beszéd volt, ezért halogattam az elkezdését. Tegnapelőtt viszont nekiálltam.
Nagyon szép történet lenne, de sajnos nagyon nagy hangsúlyt kap benne a szexuális vonzalom, amitől én speciel hányok. Így azokat a részeket vagy átugrottam, vagy csak pár szót olvastam el belőle, mert egyszerűen undorodtam azoktól a részektől. Most nagyon ilyen mindentől undorodok-korszakomat élem.

Ike-ot nagyon szerettem, ő a szellemkatona, és számomra hozzá kapcsolódik a főszál, az övé az igazi befejezés. Az, hogy van egy élő ikertestvére, aki kiköpött olyan, mint ő, kicsit kegyetlen húzás az írónőtől. Nagyon azt a benyomást kelti, hogy ha nincs ló, jó a szamár is.. igaz, hogy George nem olyan, mint Ike, de ezt is lehet szeretni, ha nem ezért, akkor azért. Ez nekem annyira idegen volt, akárhogy próbálta szépíteni az író a helyzetet. Nem sokáig rágódtam rajta, miután befejeztem. Ike-ot sajnáltam, de hát ez van. Egyszer el lehet olvasni, mert néhol jópofa poénok vannak benne. Túladni nem akarok rajta, mert Ike-ot túlságosan megszerettem... De hogy valaha újraolvasnám-e... fogalmam sincsen, talán évek múlva, ha már esetleg nem leszek ennyire prűd és elutasító, addig meg elfér a polcon.
A molyos értékelésekkel, amik agyonajnározzák, nem értek egyet. Semmi varázslatos nincsen benne, nem hiszem el, hogy a mai nők ennyire kiéhezettek, hogy ilyen sztorikon élvezkednek és számukra ez olyan romcsi. Tele van vulgáris kifejezésekkel a könyv, pedig nagyon könnyen eladható lett volna anélkül is. Száh, mindegy. Ezen is túlvagyok, olvastam már rosszabbat is, itt legalább a cselekmény elment egynek.