Már decemberben kipécéztem magamnak, hogy majd ha megyek Budapestre záróvizsgázni, ezért a könyvért mindenképp el kell ugranom. A moly hirdette a Könyvudvar könyvesbolt legjobb ajánlatait, és 490 forintért nagyon csábító volt, nem tudtam neki ellenállni.
Január 14. óta szegény csak várakozott rám, végül tegnap felütöttem. Talán a terjedelme miatt féltem tőle, mert 510 körüli oldalszáma van. Nagyon ritka esetben szeretem elhúzni egy-egy könyv olvasását, szívem szerint egyetlen nap alatt ledarálnám, amit csak kinyitok.:) Ezzel ez történt, de megmondom őszintén, letehetetlen volt, és óriási mázlim volt, hogy egy szeles, nyugis szombati napon álltam neki, így nyugodt szívvel merültem el a könyv világában.

A regény maga egy disztópikus fantasy. Egy elképzelt, jövőbeli Angliában játszódik, csak itt Scionnak nevezik, ahol nagyon sok ember látó lett (képes kapcsolatot teremteni a szellemvilággal és akár segítséget kérni is tőle), és üldözik őket, mert bűncselekménynek számít. A főszereplő csajszink, Paige egy álomjáró. Képes mások elméjében turkálni, anélkül, hogy az alany tudomást szerezne róla. Jaxonnak, egy mímeslordnak dolgozik hat másik társával, és ők együtt alkotják a Hét Pecsét nevű szervezetet. Cserébe a munkájukért nemcsak pénzt, de védelmet is kapnak az Éber-eknek nevezett rendőrök elől.

A bonyodalom ott kezdődik, mikor Paige egy szép napon inkább metróval menne az apját meglátogatni, annak ellenére, hogy tudja, mennyire kockázatos. A rendőrség is alkalmaz látókat, akik képesek bemérni másokat. Az ő helyzetükről elég keveset tudunk, de ami info van, az elég lényegretörő: aki csatlakozik az Éberekhez, 30 évig védettséget élvez és kényelmesen élhet, de utána kivégzik. Van, aki ezzel együtt is vállalja ezt a szerepet.
Paige nem akarja, hogy elkapják, ezért a rémülettől elvakítva valami olyasmit tesz, ami soha azelőtt nem sikerült. Kilökődik a lelke és megszállja a támadó két ellenőr elméjét. Az egyiket megöli, a másikat csak ártalmatlanná teszi (megőrül a férfi). Sikerül elmenekülnie, eljut az apja lakásához.
Nem bízza a véletlenre, összekészített menekülő-hátizsákkal fekszik le. Hihetetlen, milyen előrelátó volt, mert még aznap ment érte egy titkos szervezet, akik elrabolták. Egy bivalyerős kábítószerrel, a fluxszal lövik meg, amitől öt napig a kínok kínját éli át a hallucinációk miatt.

Sheolban találja magát, amiről hamarosan kiderül, hogy gyakorlatilag egy börtönváros. A rephaiták uralják, ők amolyan túlvilági lények, akik az éterből materializálódtak és az emberek aurájából táplálkoznak.
Nagyon lassan áll össze a történet, de a lényeg az, hogy szükségük van a látókra, azokból is a legjobbakra, VISZONT pechjükre a legjobbakat a mímeslordok védelmezik, ezért soha nem jutnak a kezükre. 
Jövendőmondók, kártyajósok, csak ilyeneket adnak át nekik az emberek bűnüldöző szervei.

A történet szerint 200 évvel korábban szövetséget kötöttek az emberekkel. VII. Edward angol király végrehajtott valami szeánszot, ami miatt az emberek látó képességekkel kezdtek el születni, és valahogy megnyitották az utat az emitáknak is. Ők ilyen parazitaszerű élőlények, amelyek egyaránt táplálkoznak rephaitákkal és emberekkel is. Elvileg ők lennének a közös ellenség. A rephaiták felajánlották az embereknek, hogy megvédik őket, amennyiben átvehetnek egy várost, és oda koncentrálódik majd az összes emita-roham, hogy az emberek békében élhessenek. Cserébe ők tíz évente egyszer begyűjtik az összes látót, és elszállítják Sheolba, ahol kiképzik őket, a mendemonda szerint hatékony katonának, egyébként pedig csak kajának, akiknek megcsapolhatják az aurájukat.

Paige a XX. Csontszüret alkalmával érkezik, ez a neve a tízévenkénti elszállításnak, ami a rephaiták szemszögéből a jutalom begyűjtése a munkájukért cserébe. Rajta kívül még százan lehetnek, és mindegyikőjüket egy rephaita vesz birtokba, a gazdája lesz.
Paige felkelti egy magasabb tisztséget betöltő rephaita, Arcturus figyelmét, és hatalmas meglepetést okoz az egész közösségben, mikor a férfi a szolgájává fogadja. Miveeel ez már húsz éve nem volt megszokott.:) 
Először nagyon ódzkodtam Arcturusról, én attól tartottam, hogy majd kiderül a végén, hogy Paige valamelyik munkatársa igazából, közben pedig nem... Abba kéne hagynom a találgatásokat, mikor könyveket olvasok, mert élvezhetetlenné teszem saját magamnak az egészet.
Szóval Arcturus egy nagymester, a vezető rephaitának, Nashirának a jegyese, vérhitvese. Nashira a rephaiták nőnemű vezetője, és két hitvese van, az egyik az uralkodó Sargas családból kerül ki, a másik pedig Arcturus, de ő nyilvánvalóan csak a képessége miatt élvezheti ezt a kegyet és mint később kiderül, egyáltalán nincs ínyére.

A történet szépen halad előre, a középpontban sokáig Arcturus és Paige kapcsolatának alakulása áll. Eleinte kölcsönösen utálják egymást, bizalmatlanok, bár Arcturus nem mutatja ki olyan nyíltan, mint Paige. Előbbi inkább szeretné megérteni a másikat, de a lány nem ad rá neki lehetőséget, annyira elvakítja a gyűlölet. Annak ellenére, hogy tisztában van vele, hogy mehetne rosszabbul a sora, mert látja a szenvedő társait az utcákon, akiket a rephek kényük-kedvük szerint vernek agyon vagy csapolnak meg. Nem tud hálás lenni a sorsáért, ezért lázad Arcturus ellen még akkor is, amikor az mondhatni, hogy kedves vele. 

Arcturus nagyon titokzatos, semmit nem lehet kikövetkeztetni vele kapcsolatban eleinte. Az süt róla, hogy nem akarja bántani az embereket, de nem tehet értük semmit, mert Nashirának azonnal szemet szúrna, ha engedékenyen bánna velük.
Kétszer is halálos sérülésekkel tér vissza a toronyszobába, és Paige mindkétszer segít rajta... Így szépen lassan kialakul köztük egy kötelék, a szívességért cserébe Arcturus is szívességet tesz Paigenek. Megtanítja használni a képességét.
Nagyon hamar ki lehet találni, hogy teljesen más játékot játszik, mint amit Nashira szán neki, de ez már csak a regény vége felé derül ki.

Paige tudomást szerez a XVIII. Csontszüreti lázadásról, amiről idővel kiderül, hogy Arcturus volt az egyik fő vezéralakja... Segíteni akart az embereknek megszabadulni abból a városból, de valaki, egyetlenegy ember elárulta őket és bukott az egész terv. Ő és néhány társa túlélték, de megsebzettek lettek. Még egy ballépés, és az életébe került volna. Szeretett volna megbízni az emberekben, de nem tudta, hogy Paige-ben megbízhat-e. Végül kölcsönösen úgy döntöttek, hogy megbízhatnak a másikban. Mikor már majdnem minden hepi, kiderül, hogy Arcturus képessége az, hogy összefonja az álmokat, és képes látni az emberek minden emlékét, ha azok megisznak egy speciális gyógynövényfőzetet.:)) Paige-dzsel ilyen kapszulát vetetett be néhanapján, így pontosan tudott mindent, amit a lány igyekezett titkolni. Mikor Paige ezt megtudja, nagyon eldurran az agya, de másnapra lehiggad.:))
A lényeg, hogy a végére összejött nekik.:)
Annyira jófej volt a csajszi, nem hagyta, hogy a mostani puccs füstbe menjen. Sikerre viszik a szökést Arcturus és a társai segítségével, és Arcturusnak is sikerül kicsinálni egy-két fejest.

Nagyon szívszorító a vége, ahogy elbúcsúznak egymástól, és igen, van benne egy nagyon, nagyon kicsi romantika, de, de, de úgy vagyok vele, hogy mindketten megérdemlik naaa.:) Szimpatikus pár, csak kár, hogy nem bontakozhatott ki valamivel hamarabb. ... Bár, hülyeséget beszélek, ez így volt jó, ahogy volt.:) Az egész szombati napomat olvasással töltöttem, és este, a végén, én nem bírtam tovább és elsírtam magam. Volt egy fiatal, tizenöt év körüli fiú szereplő, Seb, ő egy egyszerű világtalan volt, semmilyen képessége nem volt. Paige-nek őt kellett volna megölnie ahhoz, hogy átmenjen az első vizsgáján. Ezt képtelen volt megtenni, mert előtte pont ő volt az, aki ételt csempészett a fiúnak és mindenáron meg akarta védeni. Ehelyett a repheknek támadt, és bár a vizsgán átment, Nashira ennek ellenére kitörte a megkínzott fiú nyakát, csak hogy megmutassa, ki a főnök... Nagyon gyűlöltem érte, ha valamilyen jelzővel kéne illetnem, akkor azt mondanám, hogy tipikus picsa ez a Nashira.:')
Szóval Seb. A végén, meneküléskor, a vonathoz egy csapóajtó vezetne, ami le van lakatolva, és egy kopogószellem nyitja és zárja, csak a megfelelő embernek. Történetesen Nashiráék Sebet zárják be ide. Paige megy be hozzá, ő az egyetlen, akire a fiú hallgat... elsírtam magam a jeleneten, ahogy elképzeltem, mert szegény csak mondta, hogy még nem kellett volna meghalnia, olyan fiatal volt... Paige bocsánatot kért tőle, aztán szabadon engedte, hogy a fiú továbbléphessen... szerintem visszatérő szereplő lesz a többi részben, de nem vagyok biztos benne... csak nagyon szeretném. Annyira szomorú voltam, és annyira sajnáltam.... pedig csak egy mellékszereplő volt, de annyira szívbemarkoló volt. Tényleg semmi keresnivalója nem volt abban a városban, és meg kellett halnia. Annyira sajnáltam.

Szóval igen, volt itt mosolygás és sírás is, mindezt 10 óra leforgása alatt, mert olvasás mellett azért néha más teendőm is volt.:) De nagyon, nagyon jó volt olvasniiii, párszor megálltam, hogy kész, majd holnap folytatom... aztán mégis felvettem a könyvet, mert mondom ezt el kell olvasnom, ha már ilyen sokat haladtam vele.:) A lázadás előkészítése nagyon tetszett, Michaelt nagyon szerettem és boldog vagyok, hogy ő is kijutott élve. Julian is remélem, hogy megússza valahogy.

A sorozatot hét részesre tervezi Shannon, a negyedik idén júliusban jönne ki, ha igaz az információ, amit két oldalon is olvastam.
A második kötet, A Mímes Rend megjelent magyarul, a harmadik csak angolul elérhető. Szeretném majd beszerezni őket idővel.:)
Ami a folytatást illeti, szerintem tuti, hogy tovább bonyolódik a történet. A rephaitáknak is meglehet a maguk politikai harca, ők is menekülnek valami elől, ami nem biztos, hogy az emiták támadásai. Nagyon részletesen kidolgozott történet lehet, az már most süt róla, mert ha valaki hét részesre tervez egy sorozatot, akkor tuti, hogy nagyon, nagyon szövevényes lesz a cselekmény.:)

Én ennek örülök, csak akarok még több Arcturust és még több Paige-t!!! Fogalmam sincs, mikor rajongtam utoljára ennyire egy könyvszereplőért, de Arcturus nagyon belopta magát a szívembe.:) És Paige iiiis~

Újabb kedvenc került a polcomra, és hihetetlen, hogy ilyen olcsón hozzájutottam. Kár, hogy a második rész nem volt leértékelve.:)))

Arcturus és Paige, szorítok Nektek!!!!!!! <3

Ilyen gyorsan regényt nagyon rég olvastam végig. Egyszerűen nem tudtam letenni. Tegnap éjjel kezdtem el, ma hajnalban pedig befejeztem, egyrészt mert nem tudtam aludni, másrészt mert annyira furdalta az oldalam a kíváncsiság. Mióta ezekben a könyvcsoportokban benne vagyok, és a molyon is figyelem a hírfolyamot, jobbnál jobb könyveket találok. Olyanokat, amelyek egyéb esetben soha az életben nem jönnének velem szembe. Úgyhogy folytatom a böngészést, mert sose tudni, mikor akadok valami kincsre.:)

Ennél a könyvnél már elsőre éreztem, hogy ez tetszeni fog, ez tuti, hogy kedvenc lesz. És így is lett! Letehetetlen volt.

Majdnem minden fejezeten volt valami pityeregnivaló, én legalábbis nagyon érzékeny vagyok az ilyesmire. Megrendítő látni, ahogy szegény Alice értelme egyre jobban hanyatlik, és hiába minden emberi lelemény, nem tudja legyőzni azt a nyavalyás Alzheimert. Pedig annyira küzdött, annyira nem akarta feladni.
Tragikus, hogy pont a pszichológia és a nyelvészet a szakterülete, egy olyan tudományág, amire a férjével együtt az életét tette fel. És a betegség szépen lassan elemészti előbb a memóriáját, majd apránként megfosztja minden kognitív képességtől.
Nála azért különösen fájdalmas ezt látni, mert hihetetlenül okos ember, erre pont egy olyan súlyos mentális betegség üt be nála, ami nemcsak az egész pályafutását, de az egész életét is tönkreteszi. Jó volt látni, hogy a családja kitartott mellette, a férj és a három gyermekük. Próbáltam beleképzelni magam a helyzetükbe, vajon én hogy reagálnék hasonló helyzetben, akár én lennék a beteg, akár a gondviselő… Nem találok szavakat.

Ritka az ilyen jó könyv, komolyan mondom, néha olyan, mintha barlangban éltem volna.
Ajánlom.

Oké, én végigkönnyeztem ezt a könyvet, elejétől a végéig pityeregtem. Úgy álltam neki, hogy ez valami gyerekkönyv lesz a holokausztról, valami könnyen emészthető…. Hát az lenne, egy nagyon szép, izgalmas történet, csak engem az szaggatott cafatokra, hogy ha a dánok ezt meg tudták csinálni, mi magyarok miért nem? Más európai népekkel együtt tálcán kínálták fel a zsidó embereket a náciknak, hogy legyilkolják őket. Mai napig megvan az emlékeimben, mikor suliban magyarázták, hogy a németek el voltak ájulva, milyen precízek és együttműködőek voltak a magyar szervek. Miért van az, hogy mi mindig csak a lehető legszarabb helyzetekben vagyunk ilyen precízek?
Mardos a szégyen és úgy érzem, megszakad a szívem. Dániában a szomszédok már a bejelentés kiszivárgása után szinte azonnal menekítették a zsidókat, és GONDOZTÁK a hátrahagyott ingóságokat! Nem kifosztották, nem elkobozták, hanem megőrizték és vigyázták!!! Miért csak a dánok voltak erre képesek?
Ezt a könyvet ki kell hevernem. Még mindig fojtogat a sírás.

Nagyon szép történet, a terjedelme úgy jó, ahogy van. A szereplők mindannyian bátrak, és azonnal megszereti őket az ember. Mindössze két nap leforgása az, ami különösen hangsúlyos a regényben, de az olvasó lerágja a körmét közben, hogy mi lesz, vajon megmenekülnek? … Egyszer lesz belőle egy saját példányom, és örökre polcon maradós lesz.

Szívfacsaró történet egy kisfiúról, akinek egyik pillanatról a másikra felnőtté kellett válnia. Nem mondom, egyfelől izgalmas volt olvasni a kis portyázó kalandjait a bunkerből, másfelől féltettem is, mert folyamatosan ott lebegett annak az árnya, hogy észrevehetik. Voltak csavarok a történetben, ilyen tipikus „csak a véletlenen múlt, hogy nem….”- dolog, amitől én teljesen le voltam sokkolva, és fel kellett ocsúdnom belőle. Egy hajszálon múlt az élete…
Miközben olvastam az oldalakat, magam előtt láttam mindent, ami történik vele. Ahogy házról házra jár a padlások között, élelem után kutatva... és nem elég, hogy a német katonákra kellett figyelni, még az Alexhez hasonló portyázó emberekkel is vigyázni kellett, mert ölre mentek az élelemért. Rossz belegondolni, hogy ilyen megtörtént.
Annak örülök, hogy jó befejezést kapott a történet, de hogy öt hónapon keresztül az a gyerek egyedül barangolt, teljesen magára utalva, és csak várta az apját... hát, durva.

Nagyon jó kis regény, ajánlom. Akármikor újraolvasnám.

Kellemes kikapcsolódás volt a könyv. A harmadik fejezettől kezdett egész izgalmas lenni, és végig fenntartotta a figyelmet. Gabe-t sajnáltam a végén, kár, hogy nem kapott ennél vidámabb befejezést a regény. Sajnálom azt is, hogy Lisette egyáltalán nem is törekedett arra, hogy megéljék az örök fiatalságot, egyszerűen csak léteztek és semmi más. Nem is csoda, hogy mindkét gyerkőc besokallt.

Az alaptörténet nem rossz. Mondjuk én nem vagyok ehhez hozzászokva, mert elég rég olvastam vöröspöttyös könyvet, de na... Szóval a történet szerint Lisette valami mágiát használ magán és a gyerekein, és ezáltal megmaradnak fiatalnak, örökkön örökké. Időről időre pénzes férjeket keres magának, akik vagy balesetben, vagy természetes halállal meghalnak, de a lényeg, hogy a vagyon mindig Lisette-re száll. Máshogy nem tudják fenntartani magukat, mert a munkához születési anyakönyvi kivonat kellene, azt meg ugye ők nem mutathatják be... A gyerekek attól szenvednek, hogy sohasem nőhetnek fel, ami érthető, deee én azért úgy képzelem, hogy egy elme nemigen rekedne meg egy tizenéves kamasz szintjén még akkor sem, ha a teste egy gyermeké. Ez volt zavaró, hogy néhol a kislány azon hisztizett, hogy ő bulizni és fiúzni akar, máskor meg azt mondta, hogy ő sosem nőhet fel, sosem lesz felnőtt.
Mmm, mondanám, hogy nagyobb csavart vártam, deee ez a könyv kikapcsolt, szórakoztatott, valamennyire meg is lepett, úgyhogy egynek nem rossz. Mindenképp az olvasható és szerethető könyvek közé sorolom.:)

Nem mai könyv, és nem is annyira régi, de hozzám csak most jutott el. Fogalmam sem volt arról, hogy miről szól, csak arra emlékeztem, hogy könyvcserélőn 2012-13 környékén igazán népszerű volt, így azonnal lecsaptam, mikor alkalmam adódott rá. Most már tudom, hogy miért szerették annyira.:) Nagyon egyedi könyv, és nagyon szép. Valóban elég felfoghatatlan dolgot próbál megmagyarázni, és furcsamód sikerült is neki… ennek ellenére nehéz elfogadni.

A történet az, hogy Mack legkisebb gyermekét elrabolja egy sorozatgyilkos, és nem találják sehol a holttestet, sem a gyilkost. Mack magába roskad, elveszti a hitét, annak ellenére, hogy előtte a feleségével együtt hittek és a gyerekeket is hasonló szellemben nevelték. Egy nap kap egy levelet, hogy találkozzon a titokzatos Papával a viskóban, ahol három évvel korábban megtalálták a kislánya piros ruháját.
Mack útnak indul, nem szól róla senkinek, és egy teljes hétvégét tölt Isten, Jézus és Sarayu társaságában. Érdekes volt olvasni a párbeszédeket, ahogy nem egészen három nap alatt haladtak a végkifejlet felé.

Nem kételkedem abban, hogy vannak benne dolgok, amik igazak, így egy kicsit egyfajta kutakodással is vegyült az olvasásom, miközben figyeltem a cselekményre.
Nagyon tetszett Isten, Jézus és Sarayu megjelenítése. A történet csattanóján nem voltam meglepve.:) Akarják bizonyítani a létezésüket, és adnak is bizonyítékot, de az már csak az emberen múlik, hogy elhiszi-e vagy sem. Mack elhitte. Willie is. Én pedig elhiszem nekik.:)
Az a csavar a történetben, hogy Mack péntek este el sem jut a viskóig, mert még útközben karambolozik valakivel, és kómába esik. Valójában egész végig egy álmot lát, és álmában valóban ott van a viskóban a többiekkel, ugyanúgy eszik és alszik, mint azt tenné élőben. És Isten megmutatja neki, hogy merre találja a kislány holttestét, gondosan rámutatva a nyomokra, amiket a gyilkos hagyott hátra saját magának, hogy később megtalálja a rejtekhelyet. Mack pedig a kómából felébredve emlékszik minden megjelölt fára és kőre, és elvezeti a rendőrséget is a barlanghoz, amit álmában látott, és megtalálják a kislányt. Na ez az, amire az ember már azt mondaná, hogy természetfeletti, és abszolút hihető is.
Volt egy pont, ahol sejtettem, hogy ez lesz a végkifejlet, mikor Isten megkérdezte tőle, hogy szeretne-e velük maradni, vagy szeretne-e inkább hazamenni.:) Mack az utóbbit választotta. Gyakorlatilag választania kellett élet és halál között anélkül, hogy tudott volna az igazi tétről.:)
Nagyon jó, nagyon tetszett! Én odáig voltam érte és még mindig fellelkesedek egy kicsit, ahogy írom ezt.:)
Voltak benne nehezen emészthető dolgok, például hogy Mack bocsásson meg a gyilkosnak... mikor brutálisan megölte a gyermekét, valószínűleg meg is erőszakolta... Ez az, amire nem hiszem, hogy az ember képes lenne... ahhoz nagyon erős hitnek kell lennie. Ezen az egyen voltam csak fennakadva, semmi máson.

Ha tehetném, felvásárolnék belőle egy vagonnyi példányt, és osztogatnám, elhagynám olyan helyeken, ahol megtalálják… Mert ezt tényleg mindenkinek olvasnia kellene, bár… az emberek annyira szkeptikusak, nem mindenkit érintene meg. Mégis, én szívesen ajándékoznám bárkinek, ha lenne rá lehetőségem. Talán egyszer lesz.
Egyébként pedig polcon maradós, örök kedvenc.:)

Még gimis koromban hallottam erről a könyvről, de nem jutottam el odáig, hogy megszerezzem vagy elolvassam. Most bepótoltam, ésss nagyon örülök neki.:)
Két kedvenc szereplőm Ralph volt és Röfi. Valahogy már a legelején sejtettem, hogy Jackkel itt bajok lesznek, és igazam is lett.
A befejezést olvasva fellélegeztem, legalább az egyik kedvencem életben maradt.

Másfelől nagyon szomorú látni, hogy ilyenné válnának a gyerekek felügyelet nélkül. Egyből előtört belőlük az állatias ösztön, egyszerre keveredve a gyermetegséggel. Most komolyan, hogy a hússzerzés legyen, mint fő mértékadó… Borzalom.
Ezért szorítottam Ralphéknak, a végéért őszintén mondom, hogy hálás vagyok, megkönnyebbülés volt, hogy véget ért az a rémálom.

Ha gimisként olvasom, nem hiszem, hogy tudtam volna értékelni... De így, épp jókor talált be. Kegyetlennek kegyetlen volt, erre tíz évvel fiatalabban nem biztos, hogy vevő lettem volna.

Véletlenül akadtam erre a könyvre, és nagyon kíváncsi lettem a tartalma alapján. Kortárs magyar szerző engem ennyire még nem szórakoztatott!:) A könyv első fele tele van fűszerezve jópofa cinikus humorral, olyan gondolatokkal, amelyek minden álláskereső fejében megfordulnak.:) Az álláskeresős bejegyzéseket nagyon szerettem olvasni, mert olyan, mintha én lennék. Hasonló csónakban evezek, és próbálok reménykedni, hogy van kiút, találok valami állást, egész biztos.
A könyv második fele, ahol beindult a blogja, érződött, hogy Lilinek már nincs ideje depiskedni, rágódni, hanem teljesen a blognak és a közösségnek él. Végül nagyon jó kis hepiend a vége, nagyon tetszett, hogy egymásra találtak a szereplők és Lili is sikerrel zárta a blogos történetet.:)

Ez egy olyan könyv, amit minden álláskeresőnek a kezébe nyomnék, hogy lássa, az álláskeresés a tanult embernek is nehéz, nemcsak annak, akinek nincs diplomája. Egyik napról a másikra ki tud csúszni a lábunk alól a talaj, és onnan nagyon, nagyon nehéz felállni.

Görbe tükröt tart ennek az el kell adnod magad-felfogásnak is. Én a mai napig nem vagyok képes majomkodni egyetlenegy állásinterjún sem, valószínűleg ezért nem vettek még fel sehova, diákmunkák kivételével.:) Egyszerűen nem tudom megjátszani az eszem.
Ez a könyv megmosolyogtatott és reményt adott.

Ajánlom, mert nagyon szórakoztató kis könyv, a maga keserédes módján.:) Tetszett!

Mindig érdeklődéssel vizsgálgatom az ehhez hasonló könyveket, amelyeket politikai foglyok írtak. A háború eszméit egyáltalán nem értem, vagy inkább, nem vagyok hajlandó tudomásul venni.

A könyv olvasása közben peregtek az oldalak, könnyű volt haladni vele. Azonban amire igazán kíváncsi lenne az ember, hogy hogyan zajlottak a kihallgatások, arra nem derül fény – ugyanis az elszenvedője csak annyira emlékszik vissza, hogy elkezdték péppé verni, minden testrésze feldagadt, fogai kitörtek. Hat hétig csak alvásból és néha ivásból állt az élete. Kezdetben csak ennyiről szólnak a feljegyzések és leírta, hogy kik próbáltak gondoskodni róla, míg fel nem épült.
Hihetetlen olvasni, hogy mennyi mindent kibírt ez az ember, az orvos is csak annyit mondott rá, hogy bivalytermészet…
Fáj a szívem, hogy őt, és a hozzá hasonló több millió életerős embert a semmiért kínozták meg, tették emberi ronccsá, valami bugyuta politikai okból kifolyólag.

A könyvet egy emberszerető ember írta. Oldalakat töltött meg fogvatartóiról, rabtársairól szóló részletes jellemrajzokkal, azt akarta elérni, hogy mindenkire emlékezzen az utókor, akár jó ember volt, akár rossz.
Szép a magyar fordítás, akit érdekel az ilyesmi, nyugodtan kezdjen hozzá. Az utolsó bejegyzésével sikerült megríkatnia.

Tinikoromban nagyon szerettem Wellst, főleg az Időgép miatt, de ez a műve valahogy kimaradt.
Jó volt olvasni. 100 évvel ezelőtt íródott és számomra rettenetesen érdekes, hogy az akkori ember mit meg nem álmodott.
Egy kissé nyomasztó olvasmány, körüllengi az, hogy azokat a teremtményeket igazából nem lehet irányítani, csak félelemmel megfékezni, és ezzel Dr. Moreau is tisztában van. Ő egyébként egy megszállott biológus, aki állatokból akart embert alkotni, csak nem egészen úgy sült el, ahogy ő azt várta volna.
Máshogy nem is érhetett volna véget, csak tragédiával.
Annyira érdekes, hogy régen az ilyesmik foglalkoztatták az embereket... most meg vámpírok, meg vérfarkasok...:D

Örülök, hogy elolvastam, tetszett a magyar fordítás! Nagyon sok volt a leíró rész, de valahogy lekötötte a figyelmem, peregtek az oldalak, és a végén csak azt vettem észre, hogy Moreau is halott, meg a segédje is halott.

Mikor ilyen könyveket olvasok, érzem, hogy van még mit bepótolnom és alig várom, hogy kinyissam a következő könyvet.:))